Gligorics Teréz - Szimultán

   Nem tudom, melyik pillanatban öregedtem meg. Tegnap reggel még térdig ért a nadrágom, s kint játszottam az istálló mögött a Várady gyerekekkel. Egy szerencsétlen veréb fészket biggyesztett az eresz alá, azt birizgáltuk, és puttyogtattuk a meztelen kismadarakat, mintha azok csak a mi szórakoztatásunkra keltek volna ki a tojásból. Mai napig sajog a helye a fenekemen, már nem a madárnak, hanem a verésnek, amit kaptam érte. Azután jött egy néhány naplemente, egy pár azóta ködbe burkolódott karácsony, néhány kikelet, mintha egymás árnyékát követték volna. Egy reggel borotválkozás közben vettem észre, hogy né, szinte ősz a szakállam! Közelébb nyomtam a fejem a tükörhöz, s hát a fejem búbja meg a tükör farkasszemet néztek egymással. Mert lézengett ugyan még egy néhány fehér árvalányhajféle a fejem tetején, de olyan összevissza, hogy sosem találtak volna egymásra a hajkefe segítsége nélkül. Hogy a többi mikor hullott ki, vagy hova, fogalmam sincs.

*

   Öregember vagyok. Megvénült parasztember. Falun éltem én egész életemben, kivéve azt a húsz évet, melyet jobb életet kívánva magamnak, külföldön tékozoltam el. Mert bárhogy is fontolgatom a dolgokat, tékozolt évek voltak azok. Nem magyar embernek csinálták azt a külföldöt. Mert, kérdem én, milyen világ az, ahol az ember nem rendelhet egy üveg tokajit meg a cigányprímást mellé? Vagy ahol egy recsegő gramofon húz csárdást a viszketős talpak alá a Zsiga helyett? Hát lehet arra táncolni? S ha véletlenül csak nem bír a talpával az ember, a földszinti lakó bekopogtat két perc múlva egy nagy darab malterral a nyakában. Köszönöm szépen, abból nem kérek. Így hát szépen hazajöttem. Most itt élek öregapám régi kunyhójában. Megvan még a kemence is, úgy, mint gyerekkoromban. Télen jól bedurrantok belé, azután tőlem dudálhat kint a szél. Én majd bent. Előveszem a megkopott sakktáblámat, s gondolatban szimultánt játszok néhány rég eltávozott jóbaráttal…

*****

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés