Markovoc Radmila -  Mezítelenre vetkőzzek?

Az első vásár

   Kishegyesre kerültünk lakni az anyámmal. Dúlt a második világháború , és az apám úgy vélte, biztosabb helyen leszünk egy kis faluban, mint Belgrádban. Elintézett mindent, hogy anyai nagymamámhoz jöhessünk, mert akkor még Vajdaság nem volt Szerbia része, Magyarországhoz tartozott. Ismerkedtem a faluval. Hiányzott a belgrádi utca, amelynek a végén gesztenyefa állt a kaszárnya tövében. Mi gyerekek szerettünk ott játszani, mert a terebélyes fa szép nagy árnyékot biztosított. Már akkor is szemfüles kislány, vagy inkább csintalan voltam, mert odamentem a katonához, rámutattam a fán tüskés öltözetbe bújt gesztenyére, és ő felvett a karjaiba, levette a gesztenyét, de én kértem, adjon még, még. Nevetve megszedettem vele a ruhácskám felemet részébe, és az helyett, hogy megköszöntem volna, már akkor is tudtam káromkodni, de szerencsére a német katona nem értette meg, csak intett mosolyogva utánam. Az anyám távolabbról figyelte az események alakulását. Ismerve engem, attól tartott olyant teszek, amiért nem lesz kedves a katona, másrészt várt rám, mikor indulok hazafelé. A „ szép” köszönet-nyilvánításom, amikor meghallotta, megharagudott érte.

   Nem szégyelled magad?!  Az a katona kedves volt hozzád! Szedett neked gesztenyét, amit megfőzök, és lesz egy kis ennivaló. Most szépen vissza mégy, és kezet nyújtasz neki.

Nem nagy kedvem volt, mert bevallom, bizony a félsz is jött velem. Anyám parancsának eleget kellett tenni. Mese nem volt. Sompolyogtam visszafelé. Amikor oda értem, a katona rám nézett, mosolygott, kezet fogtunk. Lehajolt, és egy puszit nyomott az arcomra. Visszamentem az anyámhoz.

– Na látod, így kell megköszönni annak, akivel nem tudsz beszélni, de máskor ne menjél oda, nem mindenki olyan kedves, beszélni egyáltalán nem tudsz velük.

– Miért nem tudnak azok ott beszélni úgy, mint én?

– Tudnak, csak ők a lábra azt mondják: fuss.

– Nincs is semmi köze a lábhoz.

– Majd ha nagyobb leszel, megérted.

   Nem sokáig kellett várnom, hogy megértsem, más nyelv is van a világon, nem csak a szerb.

Amint mondtam, hazajöttünk az anyámmal Kishegyesre, ahol egy emberen kívül senki sem tudott szerbül. Átvezetett az anyám a szomszédba, ahol két lány is volt, de én nagyon hamar hazamentem, mert sehogyan sem értettük meg egymást. Sokszor kinevettek, mert a szerb nyelvben nincs  a   hang, és én kezdetben vagy o-nak vagy á hangnak ejtettem. Észrevétlenül, magam sem tudom mikor, de megtanultam magyarul, csak az anyámmal beszéltünk szerbül, végül is, ha ritkán felkeltettek álmomból, mérgemben szerb nyelven káromkodtam. Az iskolában is magyar nyelven tanultam, és sokat kopott a szerb tudásom, ami azután ismét előjött valahonnan a kisagyamban elrejtőzködött helyéről.

   Furcsa volt nekem nem csak a nyelvkülönbség, de a poros utcák, sehol beton, még hírmondóban sem. Ami viszont nagyon tetszett, minden utcában végig vagy eperfa, vagy akácfa (mi bagrenának neveztük), így jobban megjegyeztem, mert nagyon hasonlított a bagrem (akác) szóhoz.

Piacra néha elvezetett az anyám, ahol sokszor megkérdezték:

– Hol vetted ezt a fekete hajú kislányt?

– Egy cigányasszonytól –, volt a válasz.

– Vetted?

– Igen. Nekem nem lehetett gyerekem.

   Soha sem mondtam az anyámnak, mennyire fájt nekem, amikor letagadott. Később azután, amikor megértettem, a faluban barna, szőke hajú gyerekek szaladgáltak, megbocsátottam neki.

Egy vasárnap reggelen megszólalt az anyám.

– Öltözz fel szépen, elmegyünk a vásárba.

– Mi az a vásár?

– Majd meglátod. Ott sok ember van, meg gyerek is. Árulnak mindent.

– Veszel nekem valamit?

– Cipő kellene, de majd meglátjuk, olcsóbb-e, mint a cipésznél.

   Izgatottan mentem az anyámmal. Nagymamám nem jött, ő elment a templomba Giza nenámmal. Csak mi ketten igyekeztünk a vásár felé. Nem győztem betelni a sok látni valóval. Volt ott gyapjú, papucs, szív formájú díszes kalács, közepén tükörrel, mellette hasonló díszes baba, meg csecsebecse. Ezeket nézegettem, és távolabb megláttam, ahogyan a lovakat árulták. Odacipeltem az anyámat, nem tágítottam: gyerünk a lovakhoz. Az egyik szebb volt, mint a másik.

– Nekem nem kell az a kalácsbaba.

– Mézeskalács az. Szép is, aztán tudod milyen finom! Ilyent még életedben nem ettél!

Nem azért, de mintha négy évesen nagy tapasztalattal rendelkeztem volna a gasztronómia terén.

– Nekem nem kell a nézeskalács!

– Nem nézeskalács, hanem mézeskalács,

– Nekem akkor sem kell! Vedd meg ezt a lovat!

– A kupec csak hallgatta a párbeszédet, és biztosan mosolygott a bajsza alatt. Megszólalt.

Hallod-e te kislány, neked aztán van ízlésed. Kiválasztottad a legszebb lovat, csak két éves, de nem eladó. Ez az enyém.

– Adja el a bácsi! Majd lesz magának másik. Ugye anyus megveszed?

– Megveszem, de most nem vezethetjük haza, mert előbb helyet kell neki készíteni a tehén mellé, az istállóban.

– Akkor hogy jön haza? A bácsi nem tudja, hol lakunk.

– Dehogynem tudom, ott abban a poros utcában. van mellettetek is ház, meg a másik felén is. Na, látod, tudom hol laktok.

– Hogy hívják a nagymamám? – kérdeztem a biztonság kedvéért.

– Vera néni - súghatta meg neki az anyám.

– Biztos elhozza a lovat?

– Biztos.

– Anyus, én itt maradok, te csak eredj a vásárba.

– Dehogy maradsz itt. Cipőt kell venni.

   Elköszöntünk a bácsitól, a lovat megsimogattam, és boldogan mentem az anyámmal a tömegbe, keresni cipőt a lábamra. Az egyik nagy volt, a másik kicsi, a harmadik csúnya, így nem lett cipőm, de valami kis mézes figurát vett az anyám.

Amikor haza értünk, nagymamám, meg Giza otthon voltak. Giza megszólal.

– Hoztatok vásár fiát?

– Mit?

– Hát vásárfiát.

– Nem, de lovat azt vettünk.

– De nagy szamár vagy! A vásárfia ajándék a vásárból.

– Anyus van neked a vásárnak fia?

– Van.

– Ezzel átnyújtotta a mézes figurát, meg a krumplicukrot

   Én hiába vártam a lovam, sehogyan sem érkezett meg… Az anyám azzal vigasztalt, majd a télen hozzák a lovat, most dolgoznak a határban, de bizony hiába jött el a hideg tél, hóval borította be az egész falut, de a lónak a patanyoma sem látszott a hóban.

*****

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés